A kiállítás három, egymással is összefüggő hívószó – a jel, a fény, a tér – mentén alakul, ezek lehetséges szerepének felvetésével, összefüggéseik feltárásával. „Terápia” a szemnek és a léleknek, ahol a fény nem csak a fizikai, kívülről érkező hatást jelenti, hanem belső fényként jeleket hagyhat és gondolatokat ébreszt.
Mi is a jel? Hogyan ér össze a számtalan olvasat egységes képpé? Mikor és mitől válik valami összetett jelentést hordozó művészeti alkotássá? E kérdések mentén álljunk meg egy szóra, sőt, ne is csak egyre. Legyen inkább mondat, s abból akár egy vers, egy dal, vagy akár könyv. Tárjuk fel a mítoszok mélyén rejlő igazságokat, értsük a jeleket és az őket szervező rendet.
A fény és árnyék ellentétének színfoltokká történő átiratának számtalan módja lehetséges. A táj az esti megvilágításban a végtelenség illúzióját kelti, Szinte hallani a csendet, tapinthatóvá válik a fény által határolt terület, amely csak az őt övező sötétség által körül ölelve tud kiteljesedni. Az éjszakai megvilágítás a nappal ismert színek és felületek megváltozásához vezet, egymásra gyakorolt hatásuk egyfajta erős, belső szakrális élménnyel gazdagíthatja a szemlélőt, többlettartalommal ruházza fel a hétköznapi épületek statikusságát.
Hol a határ a két- és háromdimenziós érzékelés, és értékelés között, mennyire kezelhető külön a forma és a kép? A térbelivé alakított vászon hordozóanyagként válik az alkotás részévé, mozgalmas sziluettel ruházza fel tériségét, de annak hiánya is erősítheti a jelentéstartalmat.
A felvetett kérdések mentén a személyes értelmezés által született alkotások a befogadóban összeállhatnak egy egységgé, válasszá. A befogadó újabb kérdésekkel párbeszédet kezdeményezhet, a művek és a kiállítás invitáció egy közös utazásra.